A Salon Kitty, Berlin egyik legelegánsabb bordélyháza 1939-ben vált a náci hírszerzés eszközévé, amikor Walter Schellenberg, a Sicherheitsdienst (SD) tisztje átvette az irányítását. A Charlottenburg negyedben, a Giesebrechtstrasse 11. szám alatt működő intézmény Kitty Schmidt tulajdonában állt, aki eredetileg antináci volt és a rendszer elől menekülni próbált. A Gestapo azonban elfogta, és választás elé állította: együttműködik vagy koncentrációs táborba kerül.
A bordélyház átalakítása komoly technikai fejlesztésekkel járt. Az épület második emeletét teljesen átépítették, húsz szobát mikrofonokkal szereltek fel, a falakban rejtett lehallgatóberendezéseket helyeztek el. A rögzítőrendszert a pincében működtették, ahol folyamatosan dolgoztak a technikusok. Az SD szigorú kritériumok alapján válogatta össze a nőket: legalább hat nyelven kellett beszélniük, szépnek és intelligensnek kellett lenniük, valamint alapos politikai képzésben részesültek.
A Salon Kitty fő célja a hírszerzés volt. Az SD ide irányította a külföldi diplomatákat, magas rangú katonai tiszteket, befolyásos náci párttagokat és más fontos személyiségeket. A bordélyház törzsvendége volt többek között Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter és Ribbentrop német külügyminiszter is. A Magyar Nemzeti Levéltár diplomatákról szóló dokumentumai szerint magyar követségi tisztviselőket is megfigyeltek itt, bár neveket nem említenek az iratokban.
„A Salon Kitty nem egyszerűen bordélyház volt, hanem a totális állam megfigyelőrendszerének tökéletes megtestesülése” – írta Ernst Kaltenbrunner egy 1943-as belső jelentésében, amely csak a háború után került elő. A létesítményt Heinrich Himmler rendszeresen látogatta, de nem kéjvágyból, hanem az információgyűjtés ellenőrzése céljából.
Az intézmény működése 1942-ben hirtelen megszakadt, amikor egy brit bombatámadás súlyosan megrongálta az épületet. A berendezéseket átköltöztették, de a háború kaotikus körülményei között a hatékonysága jelentősen csökkent. A háború után Kitty Schmidt visszatért és hagyományos bordélyházként működtette tovább a helyet 1954-es haláláig. A Salon Kitty történetét később több könyv és film is feldolgozta, köztük Tinto Brass olasz rendező 1976-os alkotása, amely erősen fikcionalizálta az eseményeket.
A náci kémkedési módszereket dokumentáló berlini archívumok szerint a Salon Kitty működése alatt több mint 20.000 órányi hangfelvétel készült, amelyek nagy része a háború végén megsemmisült. A megmaradt anyagok a hidegháború idején az amerikaiakhoz kerültek, és részleteit csak a 90-es években kezdték feldolgozni történészek.
