A Szilveszter éjjeli harangszó elhallgatása után kezdődik igazán az új esztendő, amikor a magyarlakta területeken évszázados hagyományok élednek újjá. Vidéki nagyszüleim asztalán a lencse, mint az év első étele, nem csupán kulináris választás, hanem a bőség és a gyarapodás szimbóluma. „Ahogy a lencse megduzzad a fazékban, úgy gyarapodjon a család szerencséje is” – mondogatta nagyanyám, miközben gondosan ügyelt arra, hogy újév napján semmi ne fogyjon a háztól.
A Magyar Néprajzi Múzeum gyűjtései szerint ezek a babonák és szokások nem csupán régiségek, hanem élő gyakorlatok, amelyek 2025-ben is számtalan családnál megjelennek. A malac – amely orrával előrefelé túrja a földet – a jövőbe tekintés és az előrehaladás jelképeként kerül sokak asztalára, míg a szárnyas, amely hátrafelé kapar, elkerülendő az új év kezdetén. A Skanzen kutatásai rámutatnak, hogy az újévi rituálék vidékenként változnak, de közös bennük a szerencse megidézése és a balszerencse távoltartása.
Az újévi szokások társadalmi funkciója túlmutat a babonán – magyarázta Dr. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató. A közösségi összetartozás erősítésére szolgálnak, miközben a bizonytalan jövővel szemben biztonságérzetet nyújtanak. Budapesten és a nagyvárosokban élő fiatalabb generációk ugyan ironikus távolságtartással tekintenek e hagyományokra, mégis sokan gyakorolják őket „biztos, ami biztos” alapon. A Balassi Intézet kulturális programjain megfigyelték, hogy a külföldön élő magyarok számára ezek a szokások az identitás megőrzésének fontos eszközévé váltak.
Az új év első napjának történései, a találkozások, az időjárás, mind előjelként szolgálnak az elkövetkező hónapokra nézve. Talán nem is a babona ereje, hanem a hagyományok által teremtett rend és folytonosság az, ami igazán értékessé teszi ezeket a szokásokat. Egy folyton változó világban a lencse, a malac és a többi újévi rituálé a közös kulturális örökség részeként összeköti a generációkat, és otthonosabbá teszi az ismeretlent.
