A Várkert Bazár előtti téren összegyűlt tömeg lélegzete fehér páraként szállt fel az éjféli levegőbe, miközben az első hópelyhek keringőzve hullottak a Duna-partra. Kilenc év után először köszöntötte hótakaró a budapesti szilveszterezőket. „Mintha a természet is ünneplőbe öltözött volna az év utolsó napján,” jegyezte meg Kovács István, aki családjával érkezett a belvárosi ünnepségre.
A Lánchíd fényei és a hulló hópelyhek játéka mesebeli látványt nyújtott az éjszakában. A főváros idén különleges fényfestéssel készült, amely a Budavári Palota homlokzatán elevenítette fel az elmúlt év legfontosabb pillanatait és a magyar kultúra ikonikus alkotásait. A fényjátékot Szabó Márton vizuális művész tervezte, aki szerint „a fény és a hó találkozása lehetőséget ad arra, hogy újragondoljuk a terek és az idő viszonyát – a múlt és a jelen egyetlen pillanatban találkozik.”
Míg a belvárosban a nagyszabású rendezvények vonzották a tömegeket, a külső kerületekben közösségi összejövetelek erősítették a szomszédsági kötelékeket. A Havanna-lakótelepen immár hagyománnyá vált, hogy a lakosok közösen főznek a szabadtéren. „A hóesésben még nagyobb öröm volt látni, ahogy az emberek kilépnek otthonaikból és megosztják egymással az ünnepi pillanatokat,” mondta Tóth Erzsébet közösségszervező.
A Bazilika előtti téren felállított jégpályán a korcsolyázók éjfél után is rótták a köröket, miközben a lassan vastagodó hóréteg puha takaróként borította be a várost. A gyermekek hógolyózása és a felnőttek vidám beszélgetése egyaránt azt jelezte: a digitális világban is él az igény a valódi emberi találkozásokra, különösen az ünnepek idején.
Az év utolsó napja mindig különleges alkalom az elcsendesedésre és a számvetésre is. A közösségi élmények mellett sokan keresték fel a templomokat, ahol hálaadó istentiszteleteken vehettek részt. A belvárosi Ferences templomban Kovács Atanáz atya így fogalmazott: „A hó tisztasága emlékeztessen bennünket arra, hogy minden évben lehetőségünk van újrakezdeni, megtisztulni.”
A fehérbe öltözött főváros nemcsak a mulatságnak, hanem a belső elmélyülésnek is teret adott. A hópelyhek csendes hullása mintha azt suttogta volna: az idő múlik, de az emberi összetartozás értéke időtlen marad.
