A Hagyományok Háza előadótermében melegség tölti be a levegőt, miközben Kovács Ilona néni mutatja, hogyan készül az igazi malac kocsonya. „Disznóláb nélkül nincs szerencsehozó kocsonya” – mosolyodik el a 83 éves asszony, aki gyermekkorából emlékszik, milyen komolyan vették az év utolsó napjának étkezési szokásait. Az óév búcsúztatása nemcsak mulatságot, de szertartásos étkezést is jelentett elődeinknek.
A szilveszteri vacsora többet jelentett puszta lakomázásnál – a jövő évi szerencse, bőség és egészség biztosítékát látták benne. Tatár Zsuzsa néprajzkutató szerint „a régi paraszti világban minden ételnek jelentősége volt, különösen az évfordulós napokon”. Az országos néprajzi gyűjtések azt mutatják, hogy szinte minden régióban tiltották a szárnyasfogyasztást, nehogy „elrepüljön a szerencse”. Helyette a malac került előtérbe – „előretúrja a szerencsét” tartották elődeink.
A lencsefőzelék, mint szerencsehozó étel, talán a legismertebb szokás, amely tovább él napjainkban is. Bálint János, a Székesfehérvári Gasztronómiai Egyesület elnöke szerint „a hagyományos ételek reneszánszukat élik a modern konyhákban is”. Megfigyelése szerint még a legfiatalabb generáció tagjai is ragaszkodnak néhány hagyományos fogáshoz, akár csak jelképesen is.
Az idei szilveszterre készülve érdemes feleleveníteni, hogy a Kárpát-medencében régiónként változtak a szerencsehozó ételek: Erdélyben a töltött káposzta, a Felvidéken a mákos guba, a Dunántúlon pedig a rétes számított elengedhetetlennek. Ami közös volt: a bőség szimbolikája és a közösségi élmény.
A szilveszteri asztal hagyományainak ápolása nem pusztán gasztronómiai kérdés, hanem kulturális örökségünk megélése. Amikor az éjféli koccintás után lencsét kanalazunk, nemcsak jövőbeli gazdagságunkért teszünk, hanem évszázados népi bölcsességet őrzünk. Ebben a modern világban is megmarad az ősi hit: az, amit magunkhoz veszünk az év fordulóján, kihat egész éves sorsunkra.
