A Kossuth-díjas színművésznő otthonában ülünk, ahol a fények és árnyékok játéka szinte szimbolikus. Pogány Judit, a magyar színházművészet egyik legragyogóbb csillaga most belső fényével világít, miközben szeme egyre inkább homályba borul. „Az orvosok tavaly diagnosztizálták az előrehaladott makuladegenerációt,” mondja nyugodt hangon, kezében egy régi fényképet tartva, amin még a Katona József Színház színpadán áll.
A 71 éves művésznő számára a 2025-ös év a szembenézés ideje lett – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A szembetegsége miatt fokozatosan elveszíti látását, de ahogyan fogalmaz, belső látása sosem volt élesebb. „Tudja, most hallom igazán a szövegeket. Korábban olvastam, most hallgatom őket. Minden szónak súlya lett.” A színésznő otthonában a könyvespolcok már nem a régi funkciójukat töltik be – most hangoskönyvek sorakoznak rajtuk, és egy speciális felolvasógép, amit a színésztársaktól kapott ajándékba.
Pogány Judit betegsége ellenére sem vonult vissza teljesen. A Kőszegi Várszínház idei nyári előadásában még fellépett, bár már csak kisebb szerepben. „Amikor a színpadon vagyok, különös módon élesebb minden,” meséli. „A test emlékezik, tudja, hol vannak a járások, érzi a közönség lélegzését.” A rendező, Máté Gábor elmondása szerint Judit munkamódszere átalakult, de intenzitása és jelenléte ugyanolyan erős maradt: „Most még mélyebbről merít, olyan rétegekből, amikhez korábban talán nem fért hozzá.”
A betegség nemcsak szakmai, hanem személyes átalakulást is hozott. Otthonát átalakította, hogy könnyebben tájékozódjon, és új rituálékat vezetett be. Reggelente meditál, majd hangoskönyvet hallgat. „Most tanulom Pilinszky verseit fejből,” árulja el mosolyogva. „Mindig szerettem volna, de sosem jutott rá idő. Most végre van.”
A színésznő beszél arról is, hogy betegsége tanítja az elengedésre és a segítség elfogadására. „Nehéz volt beismerni, hogy segítségre szorulok, de most már tudom, hogy ez is az élet része.” A Színházi Szolidaritási Alap jóvoltából heti háromszor jár hozzá felolvasó, aki nemcsak a leveleket és újságokat osztja meg vele, hanem új darabok szövegkönyveit is.
Pogány Judit története nem a lemondásról, hanem az alkalmazkodásról és újrafelfedezésről szól. Ahogy a fény lassan kialszik szemei előtt, úgy gyúlnak új fények belül. „A színház a lélek látása,” mondja búcsúzóul. „És a lélek szeme sohasem vakul meg.”
