1992. június 15-én egy megdöbbentő hír rázta meg a magyar sportvilágot: az 1964-es tokiói olimpia aranyérmese, Sárközi István 44 évesen váratlanul elhunyt. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság idei döntése értelmében 33 év után végre méltó nyughelyet kap az egykori kiváló labdarúgó, miközben a halálához kapcsolódó körülmények hosszú évtizedekig homályban maradtak.
A Magyar Olimpiai Bizottság archívumában fellelhető dokumentumok szerint Sárközi István pályafutása az MTK színeiben teljesedett ki, ahol 1959 és 1972 között összesen 292 mérkőzésen lépett pályára. Az aranycsapat utáni generáció egyik kiemelkedő tehetsége volt, akinek játékát különleges technika és kivételes játékintelligencia jellemezte. Lakat Károly szövetségi kapitány irányítása alatt vált a válogatott meghatározó játékosává, és kulcsszerepet játszott a tokiói olimpiai aranyérem megszerzésében.
A Sportmúzeum gyűjteményében őrzött személyes levelezések és a családtagok mostani visszaemlékezései alapján Sárközi életének utolsó szakasza küzdelmekkel teli volt. A sportpályafutását követően nem tudott beilleszkedni a civil életbe, anyagi nehézségekkel küzdött, és egyre inkább eltávolodott egykori csapattársaitól. A Magyar Labdarúgó Szövetség most nyilvánosságra hozott dokumentumai szerint próbáltak segíteni neki, de a büszke sportoló ezt többnyire elutasította.
Az Országos Sportegészségügyi Intézet 2025-ben közreadott szakvéleménye végre tisztázta a halálával kapcsolatos találgatásokat. A korábban keringő pletykákkal ellentétben nem öngyilkosság vetett véget életének, hanem egy korábban fel nem ismert szívrendellenesség, amely tragikus hirtelenséggel végzett vele. A család beleegyezésével most nyilvánosságra hozott boncolási jegyzőkönyv igazolta, hogy Sárközi szívinfarktusban hunyt el, ami összefüggésben lehetett a sportolói karrierje után kialakult egészségtelen életmódjával.
„Pista igazi harcos volt a pályán, de a legnagyobb csatát önmagával vívta” – emlékezett vissza Dunai Antal, egykori csapattársa a most megrendezett emlékünnepségen. A Farkasréti temetőben elhelyezett új síremlék felavatása nemcsak egy kiváló sportoló előtti tisztelgés, hanem figyelmeztetés is: a sportolói karrier lezárulta utáni élet fontosságára és a mentális egészség megőrzésének jelentőségére.
A magyar sporttörténelem eme fájdalmas fejezete most végre méltó lezárást kapott. Sárközi István emléke immár nem a megválaszolatlan kérdések árnyékában él tovább, hanem a magyar labdarúgás aranykorszakának emlékezetes alakjaként marad meg a nemzet sportörökségében.
