A téli napforduló közeledtével elődeink számára különös jelentőséggel bírtak a karácsonyi időszak szokásai és jóslatai. A Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményében található 1783-as kéziratos dokumentum szerint Szent Tamás napjától (december 21.) vízkeresztig (január 6.) tartó időszakot „szent időnek” nevezték, amikor a természetfeletti erők közelsége miatt különös figyelmet fordítottak cselekedeteikre és a jövendő előjeleire.
Az ünnepkörhöz kapcsolódó szokások területi változatossága a Kárpát-medence kulturális gazdagságát tükrözi. A Felvidéken a karácsonyi asztal alá helyezett szénának és szalmának kettős jelentése volt: egyrészt Jézus születésének körülményeire emlékeztetett, másrészt termékenységi jelképként szolgált. Erdélyi vidékeken az ünnepi asztalra helyezett tárgyak mindegyike szimbolikus jelentőséggel bírt – a Kolozsvári Állami Levéltárban őrzött 1892-es néprajzi feljegyzések szerint az asztalra tett mag, pénzérme és fokhagyma az egészséget, gazdagságot és a gonosz távoltartását szolgálta. Az ünnepi vacsora fogásainak száma és összetétele sem volt véletlen: páratlan számú ételből állt, amelyek között a mák és méz a bőséget, a hal a termékenységet, a dió pedig az egészséget jelképezte.
A karácsonyi időszak jósló gyakorlatai különösen fontosak voltak elődeink számára. A Szegedi Néprajzi Gyűjtemény anyagaiban részletesen dokumentált „lucapogácsa” készítésének szokása szerint a tésztába rejtett tollak különböző élethelyzeteket jeleztek előre. Amint Bálint Sándor néprajzkutató írta: „A karácsonyi jóslások nem csupán babonák voltak, hanem a közösség jövőbe vetett reményeinek és félelmeinek ritualizált kifejeződései.”
Ezek az ősi szokások nemcsak a múlt relikviái, hanem kulturális örökségünk élő részei. Amikor napjainkban karácsonyi népszokásainkat gyakoroljuk, tulajdonképpen évszázadok bölcsességét és közösségi emlékezetét visszük tovább. E hagyományok megőrzésével és továbbadásával nemcsak múltunkhoz kapcsolódunk, hanem identitásunk folytonosságát is biztosítjuk a gyorsan változó világban.
