A karácsonyi ünnepkör ősi hagyományai ma is élénken élnek a Kárpát-medencében, különösen a böjti szokások, melyek évszázadokon át meghatározták elődeink decemberi étkezési rendjét. A Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményének 1793-ból származó feljegyzései szerint a karácsonyt megelőző időszak szigorú böjtje nemcsak vallási előírás, hanem a közösségi összetartozás kifejezője is volt. Az advent negyedik hetében különösen a hal, a mákos ételek és a mézes sütemények kerültek előtérbe.
A böjti hagyományok területenként eltérő formában maradtak fenn. A Felvidéken a bobalki (mákos gombóc) készítése máig élő gyakorlat, míg Erdélyben a diós-mákos kalács kapott központi szerepet. Bálint Sándor néprajzkutató „Karácsony, húsvét, pünkösd” című alapművében részletesen dokumentálta, hogy a karácsonyi böjt a paraszti közösségekben egészen a 20. század közepéig komoly tiszteletben állt. „A hús nélküli étkezés nem nélkülözést, hanem lelki felkészülést jelentett” – írja Bálint, kiemelve a közös asztal közösségteremtő erejét. A Göcseji Múzeum 2010-es gyűjtése ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a hús tilalma mellett a böjti ételek gazdagsága teremtett ünnepi hangulatot.
Az egykori vármegyék területén készült 19. századi kéziratos szakácskönyvek tanúsága szerint a szentestét megelőző napot „sóban-vízben főtt” napnak is nevezték, utalva az egyszerű ételekre. Ugyanakkor a módosabb családoknál már ekkor megjelent a halászlé, mint ünnepi fogás. A Magyar Országos Levéltárban őrzött uradalmi számadások szerint a karácsonyi böjt időszakában jelentősen megnőtt a hal-, a mák- és a mézfogyasztás, az uradalmak külön készleteket tartottak fenn erre az időszakra.
A karácsonyi böjti hagyományok ma újra reneszánszukat élik, immár nem vallási kötelezettségként, hanem a kulturális örökség tudatos ápolásaként. Az ünnepi asztal közösségteremtő ereje változatlanul fontos: a böjti ételek készítése összeköti a generációkat, miközben a lassítás, az elmélyülés lehetőségét kínálja a modern kor rohanásában. A karácsonyi böjt így nem korlátozásként, hanem az összetartozás, a közös értékek és a kulturális folytonosság megélésének eszközeként él tovább.
