1944. április 3-án, húsvéthétfőn, délelőtt fél 11-kor megszólaltak a légvédelmi szirénák Budapesten. A főváros lakói először szembesültek az angolszász légierő könyörtelen csapásával, amely a Magyar Királyi Honvéd Légierő jelentései szerint mintegy 450-500 amerikai bombázógépből állt. A Magyar Országos Levéltár HM iratai között fellelhető légoltalmi jelentések alapján a bombázás elsődleges célpontjai a Ferencvárosi pályaudvar, a Weiss Manfréd Művek csepeli üzemei és a dunai kikötők voltak.
A támadás során több mint 1073 tonna bomba hullott Budapestre, ami iszonyatos pusztítást eredményezett. Dr. Ravasz István hadtörténész kutatásai szerint több mint 1600 ember vesztette életét, és további 14-16 ezer vált hajléktalanná. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzött korabeli felvételek megrendítő képet nyújtanak a romba dőlt Rákóczi útról, a Szent István körút lerombolt bérházairól és a Nyugati pályaudvar környékének pusztulásáról. Különösen fájdalmas veszteség volt a Nemzeti Múzeum tetőszerkezetét ért találat, amelyről Ortutay Gyula etnográfus így emlékezett naplójában: „Égett a múlt, minden ami ezer éven át megmaradt, most a lángok martaléka lett.”
A bombázások intenzitása az év folyamán csak fokozódott. Július 2-án újabb nagy erejű támadás érte Budapestet, ezúttal főként a kőolajfinomítókat és vasúti csomópontokat célozva. A Budapesti Fővárosi Levéltárban őrzött polgármesteri jelentések tanúsága szerint augusztus-szeptember folyamán szinte nem telt el nap légitámadás nélkül. Az amerikai nappali bombázásokat a RAF éjszakai támadásai követték, így a lakosság számára a légópincékben töltött idő mindennapossá vált. A magyar légvédelem, bár hősiesen küzdött, nem tudott megfelelő védelmet biztosítani a technikai fölényben lévő szövetséges légierővel szemben.
A bombázások tragikus következményei mellett fontos megemlíteni azokat a hétköznapi hősöket, akik a légoltalmi szolgálatok kötelékében mentették embertársaikat. A Fővárosi Tűzoltóság, a mentők és az önkéntes légoltalmi egységek emberfeletti munkát végeztek a romok alatt rekedtek kiszabadításáért. Munkájuk emléke ma is arra figyelmeztet, hogy a háborúban nemcsak a frontkatonák, hanem a hátország civil lakossága is súlyos áldozatokat hoz.
Budapest bombázása a magyar főváros 20. századi történetének egyik legtragikusabb fejezete volt. A modern hadviselés könyörtelensége először érintette közvetlenül a magyar civil lakosságot ilyen mértékben. E szomorú évforduló arra emlékeztet minket, hogy a háborús konfliktusok mindig az ártatlan civilek szenvedésével járnak, és kötelességünk őrizni emléküket, miközben a béke megőrzésén munkálkodunk.
