Az új év szokatlan hangokkal kezdődött Budapesten. Traktorok dudája, gazdák szlogenjei töltötték meg az utcákat, miközben a vidéki Magyarország hangja a főváros szívébe érkezett. A Hősök terén gyülekező földművesek nem csupán a maguk jövőjéért aggódnak – tüntetésük mélyebb kérdéseket vet fel a magyar vidék fennmaradásáról, önellátásunkról és kulturális örökségünk továbbviteléről.
„Nem csak a megélhetésünkért küzdünk, hanem azért, hogy unokáink is megismerhessék azt az életformát, amely ezer éven át fenntartotta nemzetünket,” – mondja Kovács István, egy harmadik generációs gazdálkodó Békés megyéből. A tüntetők között járva szembetűnő, hogy nemcsak idősebb földművesek, hanem fiatal családok is érkeztek, gyermekeikkel együtt. Jelenlétük azt az üzenetet közvetíti: a mezőgazdaság nem csupán szakma, hanem életforma és kulturális örökség.
A gazdák követelései között szerepel a bürokrácia csökkentése, a tisztességes versenyhelyzet biztosítása és a hagyományos termelési módszerek elismerése az uniós szabályozások mellett. De a transzparensek mögött mélyebb aggodalmak húzódnak meg: falvaink elnéptelenedése, a vidéki közösségek szétesése, és a földműveléshez kapcsolódó tudás elvesztése.
A Szent István Egyetem agrárszociológiai kutatása szerint az elmúlt évtizedben 15%-kal csökkent a családi gazdaságok száma, miközben a nagybirtokrendszer előretörése folytatódott. Ez nem csupán gazdasági, hanem kulturális veszteséget is jelent – a hagyományos paraszti kultúra elemei, a közösségi munkaalkalmak, a helyi gasztronómiai hagyományok és az évszázados földművelési tapasztalatok is eltűnőben vannak.
A tüntetés kapcsán érdemes felidézni, amit Kodolányi János írt: „A föld nem csupán termelési eszköz, hanem a nemzeti kultúra egyik legfőbb hordozója.” A mai gazdatüntetések tétje pontosan ez: megőrizni azt a különleges viszonyt, amely a magyart a földjéhez köti, és amely nemzetünk identitásának egyik alapköve.
Amikor a traktorok hazaindulnak, a kérdés velünk marad: képesek leszünk-e olyan Magyarországot építeni, ahol a vidék nem csupán a város éléskamrája, hanem értékeink, hagyományaink, és kulturális örökségünk élő kincsesbányája?
