A kora tavaszi napsütésben Horváth Anna konyhájában állok, ahol a faasztalon egy egyszerű üvegedény pihen. Benne életerőtől duzzadó kovász – ez a titokzatos elegy, amely évezredek óta összeköti az embert a kenyérsütés ősi művészetével. „A kovász számomra nem csupán élesztő helyettesítő, hanem családtaggá vált,” mosolyodik el Anna, miközben gyengéden megeteti liszttel és vízzel a bugyborékoló masszát. A kovászkészítés reneszánszát éli Magyarországon, összhangban azzal a mélyebb vággyal, hogy visszataláljunk gyökereinkhez.
Amikor először látjuk a folyamatot, meglepően egyszerűnek tűnik: víz és liszt keveréke, amit rendszeresen etetni kell. De ahogy Kovács Péter pék magyarázza: „A kovász valójában egy csoda – vadélesztők és tejsavbaktériumok közössége, amely tökéletes egyensúlyban él.” Ez az egyensúly adja a kovászos kenyér utánozhatatlan ízét, hosszabb eltarthatóságát és jobb emészthetőségét. A Hagyomány és Ízek Műhelyben tartott workshopján megfigyelhetem, ahogy nagyszüleink tudása találkozik a modern gasztronómiai tudatossággal.
A kovászkészítés nem csupán praktikus tevékenység, hanem szimbolikus jelentőséggel is bír. Ahogy Szabó Márta néprajzkutató emlékeztet: „A kovász átadása generációról generációra a folytonosság jelképe volt falvainkban. Aki kovászt adott, az áldást is adott.” Ez a spirituális dimenzió ma is tetten érhető, amikor baráti körökben kovászanyákat ajándékoznak egymásnak, vagy amikor egy család hetente együtt süt kenyeret.
A digitális világban sem veszett el ez a hagyomány – sőt. A közösségi oldalakon virágzó kovászközösségek osztják meg tapasztalataikat, receptjeiket. A „Kovászoljunk együtt!” csoport már több mint huszonötezer tagot számlál, akik segítik egymást a kezdeti kudarcok utáni újrakezdésben. Mert a kovászkészítés türelmet és alázatot tanít – értékeket, amelyekre mai rohanó világunkban különösen szükségünk van.
Az a liszt és víz keverék, amely napok alatt életre kel a konyhánkban, valójában híd múlt és jelen között. Nemcsak táplálékot, hanem kapcsolódást is ad – önmagunkhoz, elődeinkhez és egymáshoz. Amikor kovászt készítünk, nem csupán kenyeret készítünk elő, hanem visszatérünk valami ősihez és valódihoz, ami ma is táplál bennünket.
