Advent első vasárnapján a Belvárosi Szent Mihály templomban ültem, amikor váratlanul belém hasított a felismerés: a gyülekezet nagyrészt idősekből áll, elvétve látni fiatalokat. Ahogy körbenéztem, szembetűnő volt az üres helyek sokasága – nem csupán a padsorokban, hanem jelképesen a magyar közgondolkodásban is. Hová tűntek azok, akiknek hivatása lenne a kultúra és értékek ápolása, átadása? Az elmúlt hetekben több értelmiségi fórumon is ugyanez a kérdés visszhangzott.
A történelmi Mohács nem csupán egy csatavesztés volt, hanem a magyar szellemi és politikai elit kudarca is – figyelmeztetett nemrég Huszár János történész a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott előadásában. „A mai értelmiségünk ugyanúgy megosztott, mint 1526-ban. Elveszett a közös nyelv, amelyen még érteni tudnánk egymást” – mondta. Ez a párhuzam különösen elgondolkodtató a mai magyar társadalmat figyelve. A közéleti viták egyre inkább törzsháborúkra emlékeztetnek, miközben a nemzet előtt álló valódi kihívásokra – a demográfiai hanyatlástól kezdve a kulturális identitás megőrzéséig – alig születnek átfogó válaszok.
Az elmúlt évben megfigyelhetővé vált egy sajátos jelenség: míg a professzionális véleményformálók többsége bezárkózott saját gondolati buborékába, addig vidéki közösségekben sorra alakulnak olyan olvasókörök, kulturális egyesületek, amelyek alulról szerveződve keresik a magyar identitás és közösségi lét megújításának lehetőségeit. A Szatmárnémetiben működő Kölcsey Kör, a kaposvári Családi Értékőrző Közösség vagy a szegedi Dugonics András Társaság mind azt bizonyítják: van igény a hiteles, értékalapú párbeszédre.
A megújulás útja talán éppen ezekben a kisközösségekben rejlik. Az értelmiség feladata nem az ideológiai lövészárkok mélyítése lenne, hanem hidak építése. Olyan beszédmód és gondolkodás megteremtése, amely tiszteletben tartja a hagyományokat, miközben nyitott a változó világ kihívásaira. A családok, egyházközségek, kulturális közösségek megerősítése nélkül hiába várunk nemzeti megújulást – ezt igazolják a nyugat-európai társadalmak válságjelenségei is.
Talán mégsem kell újabb Mohácsot átélnünk. Ha a magyar értelmiség képes lesz kilépni a médiaharcok és kultúrpolitikai csatározások szűkös tereiből, ha ismét az igazság és szépség keresése, a közösség szolgálata lesz a célja, akkor még megfordítható a hanyatlás. De ehhez először el kell ismernünk: a válság valós, és mindannyiunk felelőssége.
