Az idei karácsony ismét felidézi bennem, hogy amíg mi ajándékhalmok között sietünk, addig a világ számos pontján az ünnep egészen más arcát mutatja. A múlt héten a Budai Vár karácsonyi vásárában egy idős asszonnyal beszélgettem, aki a standján fából faragott betlehemeket árult. „Gyermekkoromban Észak-Erdélyben nem volt sok ajándék, mégis gazdagabbnak éreztük a karácsonyt” – mondta, miközben a gondosan kidolgozott figurákat rendezgette.
A hagyományok gazdagsága különösen szembetűnő, ha távolabb tekintünk. Spanyolországban a „Tió de Nadal”, egy fahasáb etetése és „verése” máig élő népszokás, amely során a gyermekek énekekkel biztatják a hasábot, hogy „pottyantsa ki” az édességeket. Fülöp-szigeteken a „Simbang Gabi” kilenc hajnali misét jelent, amelyeken a közösség együtt készül a szent éjszakára. Etiópiában január 7-én ünneplik a karácsonyt, ahol a „Ganna” során fehér ruhába öltözött emberek sokasága vonul körmenetre gyertyákkal.
Az ortodox hagyományú országokban a böjt és a megtisztulás ma is központi szerepet játszik. A Néprajzi Múzeum idei „Karácsonyok tükrében” kiállításán látható, hogy Oroszországban és Szerbiában a Szent Vacsora 12 fogása az apostolokra emlékeztet, és szigorúan hústalan. Mexikóban a „posadas” kilencnapos ünnepségsorozata során a közösségek együtt elevenítik fel Mária és József szálláskeresését, kapuról kapura járva.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy hazánk karácsonyi szokásai hogyan gazdagíthatók ezekkel az elemekkel. A rohanó ünnepek idején talán újra felfedezhetnénk az együtt töltött idő, az elcsendesedés és a közösség erejét. Nem feltétlenül a távoli kultúrák másolásával, hanem saját hagyományaink újraértelmezésével.
A gyertyák fénye és a közös éneklés ugyanazt a békességet hozhatja el ma is, amit évszázadok óta jelent a karácsony legmélyebb rétege: a fény születését a legsötétebb időben, az emberi kapcsolatok megújulását az év legvégén.
