A Nemzeti Színház előcsarnoka szokatlanul csendes ezen a decemberi estén. Ahol máskor a közönség izgatott moraja tölti be a teret, most csupán a mécsesek lángjai táncolnak. Bodrogi Gyula, a magyar színjátszás ikonikus alakja, 99 éves korában hagyott itt bennünket. A nemzet színésze címmel kitüntetett művész távozása nem csupán a szakmát, de az egész országot gyászba borította.
„Gyula bácsival egy élő enciklopédia távozott, aki nemcsak a múlt századi magyar színjátszás történetét hordozta magában, hanem azt a különleges képességet is, hogy a legnehezebb pillanatokban is mosolyt tudott csalni az emberek arcára,” – emlékezett meg róla Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a megemlékezésen.
Bodrogi pályája páratlan ívet rajzolt a magyar kultúrtörténetben. A Vidám Színpad igazgatójaként, a József Attila Színház művészeként, majd a Nemzeti Színház tagjaként generációk számára jelentett meghatározó színházi élményt. Alakításai – a „Butaságom története” önironikus monológjától a „Kakukktojás” érzékeny szerepformálásáig – a magyar színjátszás megkerülhetetlen részévé váltak.
A gyász napjaiban különös jelentőséget kapnak azok a hagyományok, amelyek összekötnek bennünket. A színházak elsötétített homlokzatai, a fekete zászlók, a színpadok percnyi csendjei mind azt jelzik: egy közösség vagyunk a fájdalomban. Ahogy Csákvári Géza színháztörténész fogalmazott a Magyar Nemzetnek adott interjújában: „A közös gyász rituáléi segítenek feldolgozni a veszteséget és emlékeztetnek bennünket kulturális folytonosságunkra.”
Bodrogi Gyula öröksége nem csupán a filmkockákon és hangfelvételeken él tovább. Ott van azokban a nevetésekben, amelyeket előadásai során előcsalt belőlünk, a művészi alázat példájában, amelyet pályája során mutatott, és abban a hitben, hogy a színháznak küldetése van: összekapcsolni múltat és jelent, hagyományt és megújulást, embert és embert.
A gyászban most egy pillanatra megállunk, hogy aztán – ahogy ő is tette közel egy évszázadon át – tovább vigyük a lángot, amely a sötétben is utat mutat.
