Az évfordulón elnémult a Puskás Aréna, mielőtt felcsendült volna a Gyöngyhajú lány első akkordja. Négyezer torok lélegzete elakadt a pillanatban, amikor Kóbor János jellegzetes hangja betöltötte a teret. A technológia csodája és a közösségi emlékezet ereje találkozott: holografikus kivetítés keltette életre „Mecky” alakját az Omega 2025-ös emlékestjén.
„János nem csupán énekes volt, hanem hidat képezett múlt és jövő között,” mondta meghatottan Molnár György „Elefánt”, miközben gitárja nyakán pihentek ujjai. A zenekar túlélő tagjai, egykori zenésztársak és fiatal előadók közreműködésével megvalósuló koncert több volt nosztalgikus tisztelgésnél – közös szertartássá vált. Az Omega-univerzum dalai nemzedékek közös kulturális nyelvévé váltak, túlmutatva önmagukon.
A rockzene és a szimfonikus hangzás találkozása mindig is jellemezte az Omega művészetét, most azonban különös jelentőséget nyert. A Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével újragondolt klasszikusok – Trombitás Frédi, Petróleumlámpa, Időrabló – nemcsak a múltat idézték, hanem jelezték az életmű időtlenségét is. „Kóbor János hangja a magyar rocktörténelem egyik legerősebb lenyomata,” nyilatkozta Benkő Zsolt zenei producer. „Ezeket a dalokat énekeltük táborozásokon, ezekre csókolóztunk, és ezekkel búcsúztatjuk szeretteinket.”
Az emlékest katartikus pillanata volt, amikor a közönség soraiban meggyújtott telefonok fényei hullámzó csillagtengerré változtatták az arénát a „Hajnal a város felett” alatt. Családok három generációja énekelt együtt, nagyszülők unokáikkal. Az Omega zenéje ma is bizonyítja, hogy a művészet legnemesebb formája képes felülemelkedni a múlandóságon – összeköti az egymástól távolodó nemzedékeket és emlékeztet közös emberségünkre.
Ahogy a „Legenda” utolsó hangjai elhaltak, a kivetítőn Kóbor János alakja meghajolt, majd köddé vált. Nem búcsú volt ez, hanem annak a felismerése, hogy vannak hangok, melyek sosem némulnak el teljesen. A dalokban, az emlékekben és a szívekben tovább él az, ami valóban értékes.
