Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idén 69. évfordulóján különös ellentmondásra figyelhetünk fel: míg a magyar nemzeti emlékezetben 1956 a XX. század legfényesebb fejezete, addig a nyugati historiográfiában és közgondolkodásban még mindig nem kapta meg méltó helyét. A Magyar Országos Levéltár diplomáciai iratgyűjteményében található dokumentumok szerint számos nyugati kormány, bár nyilvánosan szolidaritást vállalt a magyar szabadságharcosokkal, a kulisszák mögött a szovjet beavatkozás tudomásulvételét sürgette.
A forradalmi események nyugati fogadtatása kezdetben lelkes volt. A német, francia és angol sajtóarchívumok tanúsága szerint az első napokban a nyugati lapok címoldalaikon ünnepelték a „kommunizmus ellen felkelt magyarokat”. Szekfű Gyula történész megállapítása szerint azonban hamar bekövetkezett a fordulat: „A szabadság eszméje mellett tett fogadalmak gyorsan átadták helyüket a geopolitikai realitásoknak.” Az Eisenhower-adminisztráció belső kommunikációjában már október 28-án világossá vált, hogy katonai beavatkozást nem terveznek Magyarország megsegítésére.
A hidegháború logikája felülírta az eszmei elköteleződést. Ahogy Fejtő Ferenc történész „Magyarország 1956: A forradalom” című munkájában megfogalmazza: „A Nyugat kénytelen volt beismerni, hogy a vasfüggöny mögötti népek szabadságáért csak a propaganda eszközeivel hajlandó harcolni.” A Magyar Nemzeti Múzeum hangarchívumában őrzött emigráns-interjúk tanúsága szerint a Nyugatra menekült forradalmárok keserűen tapasztalták, hogy befogadóik számára a magyar forradalom hamar kényelmetlen emlékezeti teherré vált.
Az 1956-os események értelmezését nehezítette a nyugati baloldali értelmiség egy részének ambivalens viszonya a kommunizmushoz. Bibó István elemzése szerint: „A nyugati értelmiség számára a magyar forradalom kényelmetlen kihívást jelentett saját ideológiai meggyőződéseikkel szemben.” A Jean-Paul Sartre és Albert Camus közötti szakításhoz vezető vita éppen a magyar forradalom megítélése körül bontakozott ki – Camus kiállása a magyar szabadságharc mellett kivételnek számított a kor baloldali gondolkodói között.
A történelem iróniája, hogy 1956 emlékezete éppen akkor halványult el Nyugaton, amikor a kommunizmus összeomlásával elismerhetővé vált a magyarok szabadságharca. Az MTA Történettudományi Intézetének kutatásai szerint a rendszerváltás utáni nyugati történetírás nagyobb figyelmet szentel az 1968-as prágai tavasznak vagy a lengyel Szolidaritás mozgalomnak, mint a szovjet birodalmi rend első jelentős megrendülésének.
A magyar forradalom méltó nyugati elismerése talán azért marad el, mert 1956 örökségének valódi elfogadása a nyugati önkép kritikai újragondolását is megkövetelné. Az igazi kérdés nem az, hogy a Nyugat miért nem bocsát meg nekünk – hanem hogy mikor bocsátanak meg végre önmaguknak azért, hogy cserbenhagyták a szabadság eszméjét, amikor az valódi próbatétel elé állította őket.
